A látássérült emberek érdekeinek védelméről

Látássérült vagyok - én is itt vagyok

Koronavírus látássérültként

2020. március 25. - letblog

Legalább kilenc problémám van az otthonmaradással és a digitálisnak nevezett tanítási renddel. 

Sokszor hangoztatjuk, hogy a látássérültségnek olyan sokféle megjelenési formája van, amennyi látássérült létezik, ezért egyik érintett tapasztalata nem feltétlenül releváns egy másik látássérült esetében. Ezt tudva mégis azt gondolom, hogy van valamiféle közös élményünk, ami más-más formában, de valamiképpen mindenkinél jelentkezett. Ezekről szeretnék most írni pár mondatot.

Maradj otthon! - Ne vásárolj sokat!

A leggyakoribb két mondat ami a vírus magyarországi jelenlétével kapcsolatban elhangzik, az a "maradj otthon!" és a "ne vásárolj sokat!". Lényegét és célját tekintve mindkettővel egyetértek, de nem tudom mennyi ember gondolt bele abba, hogy ez a kettő mit is jelent a mindennapokban.

1. Egyszerre?
Belegondolt abba bárki, hogyha otthon maradok, akkor hogyan ne vásároljak sokat? Vagy otthon maradok és előre bevásárolok, de iszonyú sokat - vagy nem vásárlok sokat, de akkor naponta lemegyek vásárolni. Nem tudom mi ennek a megoldása, de erős a gyanúm, hogy az otthonmaradásban bajnok emberek valamilyen módon sokat vásároltak, illetve a nem sokat vásárlók nem tartózkodnak otthon a négy fal között vagy valaki más bevásárol nekik.

2. Ne menj boltba, kapsz hozzá segítséget
Először jött az, hogy majd az önkormányzat segít. Nem tudom más településeken miként működik, de nálunk van egy limit, hogy hetente mennyi alkalommal lehet igényelni. Sőt, egy-egy alkalommal van vásárlási összeghatár és súlyhatár is. Azt hiszem nem kell tovább magyarázni, gondolom ezzel érthetővé válik, hogy a sok idős ember mégis milyen okok miatt nem az önkormányzatra várva oldotta meg az életét.

A segítségnek vannak más forrásai is, például ilyen-olyan támogató szolgálatok. Azt kevesen tudják, hogy ezek (is) fizetősek, szintén vannak korlátok, ráadásul nem mindegy milyen döntést hoz a bevásárlást elvégző személy. Például az egyik barátnőm mesélte, hogy kért karajt a boltból egy ilyen segítő akció részeként. A bevásárló ember túl drágának találta, vitt helyette csirkehúst. Amikor szóba hozta, hogy nem szereti a csirkét, akkor a "segítő" odavetette neki, hogy "ilyen időkben nem kellene válogatni". Pár ilyen élmény után az ember inkább le fog menni a boltba. 

Vannak rokonok, ez igaz, de mivel az én esetemben azok teljesen vakok, szóba nem jöhettek, sőt, nekik is én intéztem a vásárlásokat. Ebből egyenesen következik, hogy a jó hosszú bevásárlólistát nem adtam oda valamelyik szomszédnak. Maradt a bevett eljárás: alkalmi munkát kereső, megbízhatónak tűnő emberek közül választani valakit, akinek fizetem az idejét, az autója használódását és az üzemanyagot. Majd vele elindulni, bevásárolni, szortírozni és szétosztani. Ennél megbízhatóbb módszert nem ismerek, de nem baj, nem ez volt az első ilyen alkalom. Azt viszont nem tudom, hogy mi lesz azokkal, akik ezt nem tudják maguknak kifizetni...

3. Tényleg ne halmozzak fel?
Azok közé a látássérültek közé tartozom, akik a látásuk hiányosságait a kezükkel pótolják ki. Ezért sokszor lesz koszos a kezem, így kéztörlő kendő és kézfertőtlenítő gél mindig van nálam. Vagyis csak volt, mivel már hetek óta nem tudom beszerezni. Addig vásárláskor a pénztár előtti polcról mindig levettem 1-1 darabot, ha a nálam lévő flakon már kezdett üresedni.

Most megint az járt jól, aki előre felhalmozott. Igazat megvallva sejthettem volna, mert sok-sok évvel ezelőtt elmagyarázta ezt nekem egy nálam okosabb ember (a közlegelők példáján keresztül). Ő mondta, hogy aki először "halmoz fel", az egy faragatlan tuskó. Aki a második hullámban kezd bele, az szerencsés. Aki pedig a harmadik hullámhoz sem csatlakozik, az nagyon naiv. Ezért már a második hullámban elkezdtem otthon mindazt felhalmozni, amire a következő 30 napban szükségünk lesz. Azt érzem, hogy jól tettem, de kezdek aggódni azon, hogy 30 helyett 60 napra kellett volna számolni. 

Úgyhogy komolyan kételkedem abban, hogy a "ne vásárolj sokat" mottó hangoztatói vajon vezetnek-e háztartást? Hogyan oldják meg a kézfertőtlenítést amikor nincs szappan és víz?

4. Maradj otthon! Meddig?
Mivel félek, otthon maradnék akkor is, ha nem lenne ez a mindenhol hangoztatott varázsige. Ugyanez a szabály érvényes a gyerekekre is. "Szerencsére" a munkaadóm ebben "támogatott" azzal, hogy elsők között engem küldött el (vagyis megszűnt a munkaviszonyom, nem hazaküldött, de nem sírok felette, sajnos sokan vagyunk így), tehát most nem kell bejárnom dolgozni sem. Egy kérdésem maradt csak: meddig maradjunk otthon? Hogyan lesz pénzünk? Sokunknak nincs annyi tartaléka, hogy ezt nagyon sokáig bírjuk. Nekünk nagyon-nagy spórolgatással sem jön ki 2 hónap. Hogy fizetem ki majd a bérleti díjat a tulajdonosnak? A "maradj otthon" hangoztatói ebbe belegondolnak? Minket, akiknek nincs saját lakásunk, nem vagyunk tehetősek és sokszor csak a minimálbért kapjuk, ki ment meg? Tudom, hogy a taxisok fontosabbak nálunk, de azt érzem, hogy sem a politika, sem a társadalom nem érzékel minket.

img_20200325_145648.jpg

A képen egy üres budapesti metróállomás látható, mutatva azt, hogy az emberek többsége otthon tudott maradni. Az otthonmaradásnak azonban komoly ára van. 

Digitális tanrend

Mivel a "maradj otthon" és a "digitális tanrend" egybeesett a kirúgásommal és a vírustól való pánikommal, így bizonyos értelemben szerencsés együttállásról van szó. Ugyanakkor előbújt belőlem a pedagógus (eredetileg annak készültem), aki nem képes szemet hunyni afelett, amit a gyerekeivel művelnek. Ez nagy szó, mert sok éve némán tűrve bizakodok, szigorúan ügyelve arra, hogy mindig megmaradjak a szülői szerepemben, soha ne bújjon elő belőlem a tanár. Hát, most sokkot kaptam...

Folyamatosan motoszkál bennem pár élmény az egyetemi évekből. Annak idején azt mondták, hogy azért tanulunk digitális pedagógiát, mert az a jövő. Azóta nagyon-nagyon sok év eltelt, gondolom jó sokan el is végezték az ilyen címek alatt futó kurzusokat, de ennek semmi, de semmi látszatja nincsen.

5. Nagyon offline
Nálunk úgy indult a digitális tanrend, hogy a tanárok összefénymásolták a soron következő hetek feladatlapjait, majd egy megadott napon be kellett érte menni, hogy hazavigyük és otthon kitöltessük a diákokkal... Hát erre mit mondhatnék? Én órákat ültem az emailen jött értesítés felett, de addigra a többi szülő is szóvá tette és nagyon nehezen megoldották a szkennelést és az emailben történő elküldést.

A szkenneléseknek nagyjából az 1/20-ad része használhatatlan lett, de mivel 80 oldalt kaptunk, nem szerettem volna reklamálni, mert aki csinálta, az biztos beleőszült mire a végére ért. Az viszont már csak hab volt a tortán, hogy a XXI. században vagyunk, digitális tanrendről beszélünk és az emailben való csatolás ekkora nagy problémát okozzon (én egy óriás méretű fájlok küldésére alkalmas oldalt használtam volna).

Jelenleg annyira offline az egész, hogy a tanárok egy része sem a Krétán, sem az egyéb platformokon belül küldött üzeneteket nem olvassa, sőt, az emaileket sem. 

6. Sok platform, rendszertelenül
Ahogy telt az idő, kezdtek a tanárok is belerázódni. Én megismertem a Kréta újabb és újabb részeit, valamint minden tanár ráállt egy saját platformra. A nagyobb gyereknél nincs gond, mert ő követi és adminisztrálja a saját dolgait, de a kicsinél ez rám hárul. Most ott tartunk, hogy használatban van a Kréta, a Google Classroom, egy Facebook-csoport, az email és két nem annyira ismert platform. Nagyon nehéz ezt követni. Ráadásul éppen hevesen harcolok az ellen, hogy a skype és a youtube be legyen vonva, mert ezt már túlzásnak érzem.

Már az első nap megbeszéltem a gyerekekkel, hogy mindketten 8 órára az asztaluknál legyenek. A tanáraik azonban általában 11 órától kezdve kezdik küldeni a feladatokat és nagyjából 18-19 óra körül kapjuk az utolsó üzenetet. Tudom, hogy a tanáraiknak is idő amíg összehozzák a feladatokat és ezért nem tudnak +1 nap előnyre szert tenni, de inkább nem küldjenek 2-3 napig semmit, csak ez a káosz ne legyen! A tanárok többsége azt mondja, hogy a "gyereknek mindegy, otthon van, ráér, ez a dolga", de nem ez a baj. Hanem az, hogy szeretnék ragaszkodni a tervszerűséghez és ami most van az inkább a káosz felé halad. Azt vallom, hogy a gyerekeknek is jó lenne, ha az órarendszerű napirend maradna, de ezt az álláspontom már kezdem feladni.

7. Ki végzi el a munkát?
A pedagógusi munkát határozottan én végzem el. Sőt, szerintem több munkát végeznek a gyerekek, mint amúgy az iskolában. Olyan érzésem van, mintha a tanáraik hiperkorrigálnának és minden egyes napra reménytelenül sok feladatot öntenének a diákjaikra. Nem tudom elhinni, hogy ennyi mindent az iskolában is megcsináltak!

A nagyobb gyerek ezt szépen kezeli, mert a fejődési lehetőséget látja benne. Ráadásul önállóan tanul, mert rá lett szoktatva, így a napi lefárasztása nem annyira terhel meg (persze ez nem igaz, mert a kimerültségét megérzem). A kicsinél azonban nekem kell eszközöket keresnem (hiszen a lakásunk nem egy sokféle szaktanteremmel felszerelt iskola), nekem kell tartanom bennem a lelket, nagyon sokszor mellé kell ülni. 

Voltam iskolai tanteremben tanár, ezért tudom, hogy a tantermi munka milyen. Tudom, hogy a gyerekeink nagyon kimerítőek tudnak lenni. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez a fajta távoktatás időben, energiában a tanároktól mennyi időt és energiát követel meg. Mégis azt érzem, hogy én végzem most a munkájuk egy jelentős részét. Ingyen!

És most itt arra is gondolok, hogy a kiadott feladatlapok még a nagyobb gyerek esetén sem tudják helyettesíteni a megértetést. A jelenlegi helyzetben ezt a szülőnek kell megtenni. Nekem számos tantárgy nem okoz gondot, de azért a nagyobb egy-két alkalommal kérdezett olyat, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam. Ezt jó látással is nehéz megoldani, de gyengébb látással vagy vakon egy sor lehetőségtől meg vagyunk fosztva!

8. A gyakorlófeladatok jellege
Többször eljött egy pillanat, amikor már nem tudtam magamban tartani a pedagógust és felszisszentem, hogy amit a gyerekek kaptak, az bizony csak álfeladat, találomra küldte az adott tanár. Nem akartam ezzel soha vitába szállni, de amikor én szervezem a gyerek tanulását, én biztosítom a feltételeket és én látom a küszködést, akkor nem tudtam hallgatag maradni.

Testnevelésből azt a feladatot kapta az egyik gyerek, hogy menjen ki az udvarra és fussa körül kétszer a házat. Meg azt is, hogy vegyen egy kosarat, tegye le a lábától 6-8 méterre és próbálja beledobni a kosárlabdát. Gond. Ugyanis nincs udvarunk és ahol lakunk, ott nem küldhetem ki az utcára, hogy az épülettömböt fussa körbe. Játszótérre meg nem küldhetem le, nem ok nélkül zárták le. A lakásunkban nincs kosár, se kosárlabda, valamint 6-8 méteres távolság sincs, ahonnan egy helyes kosárkába dobálgathatna.

Nem az a kérdés, hogy át lehet-e alakítani a feladatokat úgy, hogy valami hasonlót tegyen a gyerek, hanem az, hogy ezeket kinek kell kitalálnia? Nekem vagy a szaktanárnak?

A csúcs amúgy a periszkópkészítés. Vegyen el a gyermek két négyzetes tükröt, egy nagyobb fáról vágjon fűrésszel méretre négy darab téglalapot, két négyzetet, majd az egészet állítsa össze egy periszkóppá... Értem, hogy nem a periszkópkészítés a lényeg, hanem eszközök, anyagok, eljárások, mozdulatok megismerése, munkakörnyezet szervezése és így tovább, de ehhez nem én kellenék, hanem a szaktanár személyes figyelme és szaktudása.

9. Visszajelzések
Sok tanár legalább küld nyugtát, néhányuk valami értékelést is, de vannak olyanok is, akik vissza sem jeleznek. Ha nincs ideje a tanárnak mindent értékelni amit elkér a gyerekektől (ja igen, a nagyobb szkennel és küld, de a kicsinek ezt is én végzem el), akkor adjon ki kevesebb feladatot, vagy eleve ne kérje a visszaküldést, ha nincs ideje megnézni. Azt gondolom, hogy valami visszajelzést és értékelést mindig illene adni, ha már elkérte a kitöltött lapokat. Csak kiosztani a feladatokat ("ma küldjétek vissza nekem a 17-es sorszámú lapot kitöltve") nem fair.

Volt néhány megoldhatatlan kritérium. Például a gyerek tegyen ezt-azt, rögzítsem videón és küldjem el. Mivel látássérült vagyok, nem tudtam megfelelő videót készíteni. A tanár visszaküldte, hogy nem jó. Akkor a kicsit kértem meg, hogy tartsa a kamerát, mert neki jobb a látása, de hiába volt rajta végre a nagyobb gyerek, homályos lett. A másik felvételen meg elvileg a felbontással volt baja a tanárnak (mindannyian látássérültek vagyunk, nincs hd-felbontású kamera és állvány otthon a videózáshoz). Elszenvedtünk ezzel nagyjából egy órát, túléltük, de mi értelme volt?

Igyekeztem sehol sem azt kiemelni, hogy a látássérültségem mennyire akadályoz vagy okoz nehézséget a mostani helyzetben. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy ennek a helyzetnek a kezelése legalább éppen akkora nehézséget jelent nekünk, mint másoknak. Mit tanultam belőle?

Egyrészt azt, hogy egy ilyen helyzetben, mint amit a koronavírus megjelenése okozott, ugyanúgy kell helytállnunk, mint az ép látó embereknek. Ez a helyzet megmutatta, hogy az egyenlő esélyű elérés (vagyis az akadálymentesítés) minden ellenkező látszat ellenére mennyire nincs jelen a közgondolkodásban.

Vannak szerencsésebbek, mint például én, aki így vagy úgy, de teljesen képes vagyok a teljesen önálló életre. Tudom viszont azt is, hogy mások nem ennyire szerencsések. Hiába próbálnak otthon maradni és nem sokat vásárolni, közben otthon működtetni az iskolát, most tényleg rászorulnak olyasféle segítségre ami tényleg önzetlen, kedves és készséges. Naiv vagyok, ha abban reménykedem, hogy az ilyen segítség majd valami csodának köszönhetően eljut valahogy hozzájuk?

A bejegyzés trackback címe:

https://kuksik.blog.hu/api/trackback/id/tr6415556432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

clemens 2020.03.26. 11:00:12

Szerintem a "maradj otthon" után ideje lenne bevezetni a "ne írj rinyálós blogokat" mozgalmat is. Helyette gondolkozz a problémák megoldásán!

Szalay Miklós 2020.03.26. 11:58:29

Egy elég alapos, pártsemleges elemzése a vírus helyzetnek, illetve annak gazdasági és klímaügyi konzekvenciáinak:

www.egyvilag.hu/index.shtml#uzenet

letblog 2020.03.26. 12:04:02

@clemens: köszönöm a kommentedet és fogadd elismerésem a megszólalásodhoz!

letblog 2020.03.26. 12:28:45

@Szalay Miklós: Köszönöm a kommentedet!

Megnéztem az általad ajánlott oldalt, vannak is gondolataim az ott leírtakról. Azt gondolom, hogy nagyon nem egyszerű tájékozódni és a tények ismeretében hozni döntéseket. Folyamatosan rossz érzéseim vannak, mert amit szinte egyöntetűen mond mindenki, arra az általam észlelt valóság kőkeményen rácáfol. Mivel olyan jogrend van hatályban, amikor nagyon óvatosan kell megfogalmazni a kritikát, ezért eszembe sem jut az általam észlelteket szóvá tenni. Szerintem egyébként ez sem jó, hogy így van (mert ha pánikot kelt amit írok vagy a bírálatom akadályt jelent a védekezésben, akkor azért kemény büntetés járhat - így inkább csendben szurkol az ember, hogy minden a legjobban alakuljon).

A lényegre térve, már az alapfeltevésekben sem értek egyet a legtöbb emberrel. Nem feltétlenül azért, mert az alapfeltevésekkel ellentétes a véleményem, hanem egyszerűen nem tudom elfogadni azt, hogy az alapfeltevés bizonyítható tény lenne. Úgy látom, hogy bizonyos dolgokat mindenféle kritika nélkül elfogadtunk, ez pedig visszaüthet.

Jó példa erre egy kevésbé érzékeny téma, a digitális oktatás. Írod te is, hogy ehhez évek kellenek és mindenki úgy beszél róla, mintha valami új dolog lenne. Amikor egyetemre jártam és tanárnak tanultam, az nem ma volt. Már akkor voltak digitális pedagógia kurzusok és már akkor is úgy került szóba, mint ami de facto létezik és működik. Elárasztották az elmúlt két évtizedben az iskolákat a digitális eszközök. Volt idő a kialakulására, nem most kell kitalálni. Ehhez képest meg leírtam mit tapasztalok, de azt nem tudom mennyire egyedi vagy általános.

Vagy másik példa erre, hogy milyen jó a környezetnek a gazdaság alacsonyabb fokozatba kapcsolása. Az ilyen megnyilatkozásokat olvasva még mindig ott van a fejemben az a kényelmetlen gondolat, hogy sokan fizetés nélkül vagyunk otthon. Bérelt lakásunk van, amit ki kell fizetni. Egyszerűen életidegennek érzem azon örömködni, hogy milyen jó a gazdaság leállítása, amikor százezrek vagy milliók lakhatása kerül veszélybe. A mi esetünkben az "egyszerűbben élni" olyasmit jelentene, amit a nagy többség nem vállalna... (mert ki menne az önkéntes egyszerűsítés eszméjétől hajtva hajléktalannak vagy ilyen-olyan otthonokba menedéket kérni???)

Ezekkel csak arra utalok, hogy egy-egy dolognak sok olyan oldala van, amiről a közhangulat mostanában nem vesz tudomást.