Az állatkerti belépő ügyében készített posztban utaltunk rá, hogy vannak személyes élményeink Budapestről. Ezekről írunk most, melyek megmutatják, hogy milyen értelmezési lehetőségei vannak az esetnek.
Az első forduló az egyik sorstársunkkal történt, az ő személyes elbeszélései alapján próbáljuk rekonstruálni a történteket.
Látássérült családról volt szó, akik korábban voltak látássérült szervezet tagjai, de amit ott megtapasztaltak, az elég volt ahhoz, hogy ki is lépjenek. Ezért amikor pár évvel ezelőtt a pénztárhoz léptek, az állam által kiállított igazolványt mutatták fel. A pénztáros közölte, hogy arra nem adhatja ki a belépőt. A sorstársunk felvetette, hogy a budapesti állatkert egy közszolgáltatást biztosító, a fővárosi önkormányzat által üzemeltetett közművelődési és szabadidős létesítmény, így az egyenlő esélyű hozzáférés elve alapján, mely nem mellékesen törvényi kötelezettség is, szerinte jár neki, mint látássérültnek a kedvezményes belépő. A pénztáros közölte, hogy ebben a kérdésben ő nem dönthet. Erre való tekintettel a sorstársunk kérte, hogy akkor hívja oda azt a valakit, aki dönthet.
Perceken belül megjelent egy idősebb férfi, aki szalmakalapban és fűszoknyában volt, feltételezhetően valamilyen rendezvényről hívták ki. A nevét a sorstársunk nem tudta megmondani, de igazgatóként mutatkozott be. Az Állatkertnek már akkor is több igazgatója volt, így nem tudtuk utólag sem azonosítani az illetőt, a fényképek pedig nem segítenek, mivel látássérült látogatóról van szó.
Ez az igazgató nem magánemberként volt jelen, hanem az Állatkert döntésre jogosult képviselőjeként. Ezt mutatta az is, hogy a sorstársunkat és a családját beengedte a tagsági igazolvány nélkül is, ahogy az igazgató mondta: "csak azért, hogy megmaradjon a baráti viszony". Ugyanakkor kifejtett egy olyan véleményt, ami nem azonos azzal, ami az Állatkert honlapján található. Mivel hangfelvétel nem készült, így az elhangzottak bizonyíthatatlanok, vagyis a szavai közreadása nem lehetséges. A lényege az volt, hogy az állatoknak is vannak pénzbe kerülő igényei, ezért más állásponton van ez az igazgató, mint ami a hivatalos kommunikációban olvasható (mindezt az Állatkert döntésre jogosult képviselőjeként mondta el). Harag végső soron nem volt, mert az igazgató látta, hogy tényleg látássérültekről van szó és a kedvezményes belépést engedélyező intézkedése egy normális, emberi megoldása volt a kialakult patthelyzetnek.
Amikor az elbeszélést hallgattam, akkor felmerült bennem az, hogy az állatkerti honlapon olvasható megjegyzést lehet jóindulattal is olvasni, nem automatikusan elutasításnak értelmezni.
Az intézmény ott ugyanis azt mondja, hogy az álláspontjuk szerint nincs törvényi kényszer a fogyatékos emberek kedvezményes belépésének a biztosítására (erről sokan mást gondolunk, mert az egyenlő esélyű elérést szabályozó jogszabály miatt nagyon is létezik). A saját jogértelmezésük ellenére is azonban ők jófejek, mert a törvényi kényszer lététől vagy hiányától függetlenül is megadják. Ezért ők a fogyatékos embereket képviselő hat szervezettel felvették a kapcsolatot és a tagsági könyvükre kiadják a jelentős kedvezményt biztosító jegyet.
Fontos kiemelni, hogy ennek a célja szerintük az, hogy a kedvezményes belépő biztosította segítség oda jusson, ahova szánják és ahol az valóban segítséget jelent. Az más kérdés, hogy az állatkerti döntéshozók nem tájékozódtak arról, hogy ez a tagsági igazolványra épülő beléptetés mennyi fogyatékos embert zár ki a kedvezményből. A fontosabb kérdés talán az, hogy a magukat érdekvédelminek is nevező szervezetek ezt a tényt valószínűleg nem tárták fel az Állatkert vezetői előtt és nem mondták el például azt, hogy a látássérültek jelentős része ezzel az intézkedéssel ki lesz zárva a kedvezményes belépés lehetőségéből! Ezért azt gondolom, hogy az Állatkert nem okolható, hanem az érdekvédelmi szervezeteknek kellett volna ezt elmondani. Ha ezt elmondták és az Állatkert nem vette tudomásul, az más helyzet, de erről jelenleg nem tudunk semmit.
Az Állatkert szavai ezen gondolatok után más értelmet is kaphatnak tehát, mint elutasítást:
Ha Ön fogyatékossággal élő személy, de nem rendelkezik a fentebb említett szervezetek érvényes igazolványával, kérjük, keresse meg az említett szervezeteket, hogy rajtuk keresztül Önnek is támogatást tudjunk nyújtani.
Az Állatkert tehát nem azt mondja, hogy a privilegizált egyesületeken kívüli látássérült lépjen be valahova és fizessen tagdíjat, hanem azt, hogy keresse fel a hat civil szervezet egyikét és kérje az ő segítségüket.
Az akkori munkáltatómhoz fordultam és felvetettem nekik a helyzetet. Kifejezetten a vezetőket céloztam meg, mivel ők vannak döntési jogkörrel felruházva.
Az egyik álláspont az volt, hogy az Állatkert rendelkezése nekünk jó, legalább van kényszer a belépésre, egyébként is kevés a tag. Erre való tekintettel nem akarjuk felvállalni az egyesületen kívüli sorstársaink ügyét. Jogos a kérdés, hogy amennyiben minket, látássérülteket nem érdekelnek a sorstársaink bajai, nem akarjuk megérteni, akkor miként várjuk el ezt a látó társadalomtól? Az egyesületi érdekek azonban ezt a kérdést nem engedték megválaszolni.
A másik álláspont az volt, hogy hülyén nézne ki, hogy egy olyan rendelkezéssel menjünk szembe, ami nekünk nagyon kedvező. Nem az Állatkert álláspontjának a megváltoztatásába kell ezért energiát feccölni, hanem a belépéstől vonakodók meggyőzésébe, így mindenki nyer. Ellenérvként vetettem fel, hogy ez az álláspont nem veszi figyelembe a belépéstől való vonakodás egyáltalán figyelmen kívül nem hagyható okait, hanem fölényesen ignorálja azt. Ráadásul egy esélyegyenlőségi kérdésben állunk ezzel a rossz oldalra, mivel a látássérültek többségének a problémájáról van szó. Az egyesület paradox módon éppen azzal nyerhetne, ha az emberek érdekeit a saját szervezeti érdekei elé tudná helyezni, mert nőne az egyébként alaposan megtépázott hitelessége a sorstársaink szemében. Ennek a gondolatnak a megértése sajnos nem sikerült (vagy én érveltem rosszul).
A történetben azonban volt egy váratlan csavar. Az egyik érintett házaspár is hozzám hasonlóan értelmezte az Állatkert szavait és felkereste egy rivális egyesület vezetését. Ők az orvosi papírok áttanulmányozása alapján meggyőződtek a család látássérültségéről. Megértették azt is, hogy a család nem szeretne belépni sehova, ugyanakkor sérelmezi a közművelődési javakból való kizárásukat. Telefonálgattak, tanakodtak, majd írogattak, végül átadtak egy tagkönyvet, amelybe belebélyegezték a "tagdíjmentes" szót és így a család kizárása megszűnt. Azt gondolom, hogy ez egy gáláns megoldás, ezt kellett volna nekünk is tenni. Az pedig már egy másik történet lesz, hogy miként reagált erre a történésre a munkáltatóm.
